Alice Munro
Szeret, nem szeret
Park könyvkiadó
2008.
"A novelláskötet 2001-ben jelent meg eredetiben, Hateship, Friendship, Courtship, Loveship, Marriage címmel.
A szerző hölgy kanadai és idős, 77 éves. (Szinte) csak novellákat ír és (szinte) csak női hősökről, kanadaiakról, és bár nagyon nehéz olvasni, mégis magába szippant. Ritkán ír, de mindig nagy sikerrel.
Mi is megküzdöttünk egymással, két nő szellemi párbaja volt, és döntetlennel zárult.
Ha maradtak is fenntartásaim, meg kell állapítsam: Alice Munro okos és finom nő, és jó tollú író. Akárcsak Elena Ferrante, akivel nem véletlenül hasonlítom össze. A novellák nem összefüggőek, hősnőik korántsem nagyszerűek: teljesen hétköznapi vagy éppen kimondottan ellenszenves lányok, asszonyok, hétköznapi problémákkal, és időnként beleszaladnak a késbe.
Érdekes novellák ezek: nem kimondottan történetközpontúak (a legtöbbjét egy mondattal el lehet mesélni, pl. "egy nő megcsalja a férjét", vagy "egy haldokló nő találkozik egy fiatal fiúval, és elmegy vele egy éjszakai autóútra"), mégis megkapóak. De a fonalukat nehéz felvenni, és ha nem figyelsz nagyon oda, könnyű elejteni. Egyszóval alapos, teljes, odaadó olvasást igényelnek, különben a történetek nem hatnak.
Talán azért nehéz velük, mert egyrészt sok a tájleírás (nekem az volt az érzésem, hogy a szerző felütött egy botanikai atlaszt, és abból vett ki néhány egzotikusan hangzó növénynevet - ez az írói módszer pl. a Bret Easton Ellis által írt regényekben, pl. az Amerikai psychóban is működik), másrészt a szereplők sokat töprengenek. Morfondíroznak. Lamentálnak. Ferrante és Munro között ez az egyik fontos különbség: Ferrante regényében a hősnő inkább érez, míg itt a szereplők inkább gondolkodnak. A történetek olyan hétköznapiak, amennyire lehetséges; a nőalakok higgadtak és gyakorlatiasak, elfogadják és ismerik a partnerüket, akikkel összeszokott párost alkotnak. Munro a (nagyon idegenszerű) tájleírásokon nem fektet túl nagy hangsúlyt az érzékiségre: sem a látvány, sem a hangok, sem ízek vagy illatok, sem túl sok testi szerelem nem szerepel a lapokon. Az önreflexiókkal teli történetek mindegyike rejt azonban egy titkot - az olvasón múlik, milyet, és az is, hogy megfejti-e.
Nekem a címadó (és kötetnyitó) novella a kedvencem, azt nemigen tudta felülmúlni a szerző - talán, mert egyúttal ez volt a leginkább eseménydús és legtöbb szereplős történet is, valódi érzelmekkel és valódi gonoszsággal. De akadnak még gyöngyszemek a kötetben bőven: a Queenie egy szökött lány meséje, csupa derűvel és pillanatra jéggé dermesztő elemekkel, az Oda-vissza pedig az Alzheimer-kór és egy házaspár története.
Ha valaki rászánja magát, nagyszerű élményekben lehet része. De meg kell dolgoznia érte." 8,5/10 Fruzsimanó
Utolsó kommentek